Elrugaszkodtál. Súlytalan volt minden. Ahogyan a hídról repültél, mintha életed szummáját látták volna a korlát mellett bámészkodók. Az ember élete súlytalan. A tiéd olyan volt, amilyennek most te érzed magadat, így reptedben, és számolod a másodperceket, és talán soha nem számoltad még ilyen érdeklődve őket. Az utolsónál az ember megáll egy picit, és órák telnek el, mire a víz csobban.
A döntés talán súlyosnak tűnhet, de te úgy hoztad meg, ugyanazzal az automatizmussal, mint ahogy reggel lementél a boltba, és zsebretett kézzel, csuklódon zacskóban kiflit himbálva hazabandukoltál. Dolgoztál, hogy élhess, és éltél, hogy dolgozhass. Szavaztál is, mert érdekelt a politika, és bár nem voltál hajlandó beállni egyik tömbbe sem, az egyik oldalt igazán nagyon nem szeretted. Ahogy a víz felé közeledtél felötlött benned előző zátonyra futott kapcsolatod emléke. A fotót még befordítva a tárcádban tartod. A lány szeretett volna gyerekeket. Te attól a felelősségtől tartottál, amit életedben gondosan, percre pontosan sikerült beosztanod, és a munkaidődre koncentrálnod azt. A vízhez érve minden világossá vált. Most megint érezted a vákuumot. És nem a magány miatt, hanem mert a lélek nélkül maradt tested, a lelkekkel teli világban üres volt. Mint ahogy mindenki másnak is, így nem tűntél fel nekik. A lelkek eszeveszett menekülését látod most, ahogyan a gyermekkorból kilépő milliók űztek ki magukból mindent, mi emberi. A vákuum nem vett körül életedben, mint ahogyan azt korábban hitted. Te magad voltál a vákuum.
Most néznek páran. És este majd beszélnek rólad a tv előtt ülve. Aztán eltűnsz, ahogyan soha sem voltál. és ők sem. Csak tetteid voltak, az a néhány, és az a tengernyi, amit elszalasztottál. Most megértetted végre, hogy létezésed tetteidben állt, amiket az örökkévalóság visszhangoz, de már késő.