Atenco: egy chilei nő beszámolója

/Fordítás elkészült: május 19. 00:30/
Valentina Palma Novoa. 30 éves független médiamunkás és antropológus, Atencoban politikai okokból a rendőrök letartóztatották, megverték, megalázták, megerőszakolták, bezárták, majd végül kiengedték, már elrepült Mexikóból.
Megrendítő beszámolójának fordítását olvashatjátok (lesz néhány fordítási hiba, és kérdőjel - a levél először spanyolról németre, majd németről magyarra lett lefordítva, és összevetve az angol fordítással). Kapcsolódó VIDEÓK a levél alatt.


Valentina Palma Novoa levele, 2006. május 10.

I.
1.
Nevem Valentina Palma Novoa, 30 éves vagyok, ebből az utolsó tizenegy évet Mexikóban éltem. Egyetemi diplomámat az Escuela Nacional de Antropología e Historia-n szereztem, és jelenleg filmkészítést (cinematográfica) hallgatok a Centro de Capacitación Cinematográfica egyetemen.
A következőkben szeretnék önöknek a történtekről beszámolni, amely erőszakos incidensnek tárgya voltam, és ami május 4-én csütörtökön történt San Salvador ATENCO községben és, jogtalan és önkényes módon, Mexikóból való kiutasításommal ért véget.

1. - Május 3-án, miután a híreket láttam, és egy 14 éves fiú haláláról értesültem, mint antropológus és filmes a gyermek halála miatt megrendültem, és útrakeltem San Salvador Atenco felé, hogy felfesthessem a valódi helyi szituációt. Ott töltöttem az éjszakát, és filmeztem az őrposztokat, amelyeket a lakosság állított fel, és meginterjúvoltam őket. Hideg volt és a tábortűzhöz ültem, amit a helyiek gyújtottak, és további fotókat készítettem.
A napfelkelte fényei már kibuktak, és lassan új napra virradt: Május 4. csütörtök. Korán reggel 6 óra volt, amikor San Salvador Atenco templomának harangjai megkondultak: ding-dong, ding-dong, újra és újra, miközben mikrofon ordítva tudatta, hogy a rendőrség megérkezett a helyre. Biciklik gurultak mindenfelé; a templom egyik szárnya melletti pékség már kinyitotta ajtaját, és a frissen sült kenyér csodálatos illata betöltötte a levegőt, amelyet a az erről és arról is biciklivel érkező campesino-k (parasztok) kevertek fel az utcán.
Az atoles-t (kukoricaliszt ital) árusító férfi elmondta, hogy aggódik, mert "akik érkeztek most, azok bizony nagy gazemberek." Odamentem az őrposztnál egyhez, ahonnan a campesinók egy halom rendőrt néztek a távolban. Amint a kamerát beüzemeltem, észrevettem, hogy sokan vannak, és hogy pajzsuk takarásában kicsi, alig észrevehető lépéseket tesznek. Félni kezdtem, sokan voltak, jól felfegyverezve, a campesinók pedig kevesen és fegyvertelenek. A kamerám keresőjében láttam, amint egy rendőr felénk céloz, és egy lövedéket lő ki, ami mellettem csapódott be nagy port verve, ekkor jöttem rá, hogy könnygáz. Egyre több könnygáz temette maga alá a frissensült kenyér illatát, és a kis utcácskákat csatatérré változtatta. A levegő gyorsan elviselhetetlenné vált, és én a főtérre mentem, miközben a harangok hevesebben vertek és különböző utcákon rendőrök jelentek meg, és messziről közeledtek.

A campesinok kis ellenállása, a rendőri erők támadása miatt véget ért, amint magukat az itt lakókra vetették. Eltettem a kamerámat, és a többiekkel együtt futottam amilyen gyorsan csak tudtam. A templommal szemben volt egy középület, aminek az ajtajai nyitva álltak, bemenekültem, és vártam reménykedve, hogy a zűrzavar odébbáll. Két fiatal szintén itt keresett menedéket a támadások elől reménykedve. Hárman voltunk, és egymás szorongó és félelemmel teli arcába néztünk. Aggódva léptem előrébb, hogy kinézzek az utcára, és láttam, amint öt rendőr rudakkal (toteles) ver, és kegyetlenül rugdos egy földön fekvő idős férfit. Még jobban félni kezdtem, hátrébb mentem, és mondtam a két fiatalnak, hogy még jobban el kellene bújnunk, mert túlságosan láthatók vagyunk.
Illúziókkal telve mentünk fel a lapostetőre és a hátunkon fekve a helikopterekre meredtünk, amik mint nagy szitakötők zümmögtek keresztül-kasul az égbolton, miközben a lövések a térről felhangzottak, a táj részévé váltak.

Egy férfi erőszakos hangon ordította nekünk: "A mocsadékok a tetőről azonnal lejöjjenek!". Először a két fiatal szaladt le a lépcsőn, fentről láttam, hogyan verik őket, és teljesen pánikba estem, nem akartam lemenni, míg nem egy rendőr felordított: "Gyere le te szuka, gyere azonnal le." Lassan mentem le, elszörnyedve attól, ahogyan a két fiatal fejét verték. Két rendőr előretaszított engem, amíg másik kettő a felsőtestemet rudakkal verte, a hátamat és a kezeimet ütötték és ütötték. A fájdalomordításaim hangosabbak lettek, míg végül valakinek a hangját hallottam, aki a letartóztatottak névsorát kérdezte, annak válaszoltam: "Valentina, Valentina Palma Novoa", ekkor egy rendőr megparancsolta, hogy tartsam a számat, egy másik meg a felső testemre mért ütést. egy férfihang azt parancsolta, hogy takarjanak engem el pajzsokkal, hogy ne legyen látható, ahogyan ütnek. A templom egyik oldalánál megálltak és utasítottak, hogy a többi eltartóztatottal együtt térdeljek le, kezemet tegyem a tarkómra. Elkezdtek bennünket verni.

2.

A mobiltelefonom csipogni kezdett, mire egy hang megparancsolta, hogy kutassák át a táskámat. Ebben a pillanatban rabolták el a videókamerámat, a mobilomat, és egy kis pénzes erszényt a személyes irataimmal és 500 Pesoval.
A hajamnál fogva felemeltek és azt mondták: "Szállj a teherautóba, ribanc!" Alig tudtam mozogni és ők villámgyors tempót követeltek. Nekinyomtak a többi sérült és vérző testnek, és azt parancsolták, hogy merítsem a fejemet egy vértócsába. Nem akartam beletenni a fejemet a vérbe, de a fejemre lépő fekete rendőr tiszti csízma kényszerített erre. A teherautók motorjai beindultak és az út alatt sok rendőrkéz markolt engem leterítve a földre. Csak lecsuktam a szemeimet, és összeszorított foggal reméltem, hogy talán a legrosszabb nem történik meg.

A nadrágjaim le voltak húzva, amikor a teherautó megállt, és egy férfi arra utasított, hogy szálljak le, amit ügyetlenül megtettem. Egy rendőrnő azt mondta: "Engedjétek át nekem ezt a szukát!", majd két kézzel fülön vágott. Összerogytam, és két rendőr megragadott, hogy egy buszhoz vigyenek, miközben egy rakás rendőr rugdosott minket.

A buszban egy másik rendőrnő kérdezte a nevemet, miközben két férfi rendőr brutálisan szorította a melleimet és egy másik idős férfi testére dobtak, akinek az arca merő véraláfutás volt. Amikor a testem súlyát a sajátján érezte, felüvöltött a fájdalomtól. Megpróbáltam megmozdulni, de egy rúgás a hátamba megálított; az én üvöltésemtől mindenesetre az idős férfi újra felkiáltott, hogy az Istenhez szánalomért könyörögjön. Egy női hang irányított a helyemre a busz hátuljába; odamentem, és onnan jól láthattam a többi letartóztatott véres arcát, és a vért, ami a földön mindenütt szét volt fröcskölve. Bár én magam nem véreztem, de a kezeimet és a ruhámat a többi letartóztatott vére összespriccelte. Nyugodtan, és a mellettem lévő testek jajgatását figyelve, hallottam, amint újabb fogvatartottakat raknak a buszra és ütések és fájdalomkiáltások közepett a nevüket kérdezik.

Én nem tudom, mennyi idő telt el, de a busz ajtajai bezárultak és elindult. Körülbelül két vagy három órát utaztunk. A kínzás megkezdődött és minden kis mozgás egy újabb ütést vont maga után. Behunytam a szememet, és aludni próbáltam, de a jajgatások mellettem nem hagyták, az idős férfi pedig így szólt: "A kezem, a kezem. Istenem, istenem... könyörülj, könyörülj kérlek!" Én bőgtem könyörgőn és arra gondoltam, hogy a férfi mellettem meg fog halni. Megmozdítottam a kezemet, és megpróbáltam megérinteni, hogy egy kis meleget adjak neki, de egy botütés a kezemre és egy gesztussal kérem a rendőrt, hogy szánjon meg, és ne üssön tovább. Az öregúrnak szerettem volna egy kis szeretetet adni azzal, ezért megsimogatom a lábát, amire ő egy pillanatra abbahagyta a jajgatást. Kérdeztem a nevét, és ő válaszolt: "Ha meghalok, ne sírjon. Rendezzen ünnepet kérem." Halkan sírtam magamban, egyedül éreztem magamat, ennyi megvert test között, és gondoltam a legrosszabbra, hogy ki tudja hová visznek minket, és ott mindannyiunkat megölnek, és eltüntetnek. Egy pillanatra elaludtam, de a vér és a halál szaga újra felébresztett...

3.
Amikor kinyitottam szememet, egy börtön falait láttam. A busz megállt és, egy hang azt parancsolta, hogy a hátsó ajtón szálljunk le. Utasítottak, hogy álljak fel, az ajtó felcsapódott, és néhány rendőr sírós és fedetlen arcomba bámult; újra félni kezdtem. Kint valaki utasítást adott, hogy az ajtókat zárják be, és a letartóztatottak lefedett arccal jöjjenek ki. Egy rendőr betakarta a fejem a kendővel, majd az ajtó újra kinyílt. A busz előtt egy rendőr a nadrágomnál fogva megragadott, a másik kezével pedig nyomta lefelé a fejemet. A csapat rendőr közben rugdosni kezdett engem és a többi letartóztatottat. A fegyintézet kapuja kinyílt és vékony folyosón át, ütések és rúgások között vezettek be minket. Mielőtt a vizsgálati asztalhoz értünk volna, elkövettem egy hibát, felemeltem a fejemet és egy rendőr szemébe néztem, aki a pillantásomat egy ökölbe szorított kézzel a gyomromra mért kemény ütéssel válaszolta meg, úgy hogy ideig nem kaptam levegőt. Az asztalnál a nevemet kérdezték, kort és nemzetiséget; ezután egy kis terembe vittek, ahol egy kövér nő megparancsolta, hogy vegyem le minden ruhámat.

Tekintettel az ügyetlenségemre, amelyet az ütések okoztak, gyorsabb tempót parancsolt. "Señora, engem nagyon megvertek, várjon kérem", mondtam neki. Megvizsgált, újra felöltöztem, majd újra letakarta az arcomat a köténnyel. Elhagytam a termet, és parancsolták, hogy alkossunk női csoportot, és rendezett sorban, lehajtott fővel lépjünk be a börtönudvarba, ahol később megtudtam, hogy a börtön neve Almoloyita, és Toluca városában van. Május 4. csütörtök, 14 óra volt, amikor bekerültünk a fegyintézetbe. Egy étkezőbe vittek minket, a férfiakat és a nőket különválasztották. Egy sarokban, mi nők zokogva meséltük el egymásnak a kínzásokat, amik jutottak nekünk. Egy fiatal nő mutatta nekem széttépett alsóneműjét, és a vérrel teli nyílt sebet a fején. Egy másik elmondta, hogy két teherautóval hozták ide, és közben ütlegelték, kínozták, és azt mondogatták neki: "Megölünk téged, te kurva".
Másik fatal nő megosztotta velem, hogy valószínűleg terhes volt. Mindeközben zokogtunk és együttérzőn szorongattuk egymás kezét.
A nőket ért erős sokk evidencia volt. Átelennben a férfiak beszéltek egymással, és láttuk véres arcukat, amik a brutális ütésektől egészen eldeformálódtak.
Így álltunk, amikor egy nő jött hozzánk, néhány nevet mondott, és parancsolta, hogy az említett személyek lépjenek elő a csoportból. Mi négyen voltunk: Cristina, María, Samantha, Valentina. Még egy ötödik is jött a csoporthoz: Mario.

4.
Mi voltunk az 5 külföldi letartóztatott. Ezután jött egy férfi, azt hiszem ő volt a börtönigazgató, és azt mondta, hogy itt ahol most vagyunk, itt biztonságban vagyunk; hogy itt minket senki nem ütne meg; és az, hogy mi történt a fegyintézeten kívül, ahhoz neki semmi köze, és hogy minket a börtönökben sem fognak megütni. Megkértük őt, hogy egy felhívást, egy petíciót közvetítsen számunkra, amit ő megtagadott, miközben a láthatóan súlyosan sérült foglyokat a belső orvosi rendelő felé vitték. Itt nem egy vagy két emberről volt szó; kicsivel több mint 100 letartóztatottból 40 volt súlyosan sérült. Az először elvittek egyike volt a haldokló idős ember, aki a buszon mellettem ült, és akit soha többé nem láttam.

Sorra kerültünk az orvosi vizsgálaton. Nekem véraláfutásaim voltak a felső testemen, a hátamon, a vállamon, az ujjaimon, a combomon, és a lábamon. Azt ajálották, hogy röntgeneztessem meg a bordáimat, mert légzési problémáim voltak; de nem röntgenezte meg senki. Az asszisztens nővér, és a vizsgáló orvos, velem és a sérüléseimmel szemben tanúsított teljes közömbösségben kezeltek. Elhagytam az orvosi szobát, hogy a többiek - Cristina, María, Samantha és Mario - vizsgálatának végére várjak. Az álvizsgálat befejeződött, és egy terembe vittek minket, hogy felvegyék a vallomásainkat. Egyszer csak egy jogász tűnt fel ki tudja honnan, aki azt tanácsolta nekünk, hogy ne adjunk le vallomást, ellentmondva azoknak, akik velünk szemben az írógépek mögött ültek.

"Rendben van, ha nem akarsz vallani, jogodban áll nem tenni vallomást; de jó volna, ha egy írásbeli bizonyítékot hagynál arról, ami veled történt", mondta nekem egy jogásznő. Miközben a vallomásunkat tettük, sok öltönyös férfi toppant be, akik vicceskedve és barátságosan kérdezgettek minket, hogy kik vagyunk, és miért jöttünk Atencoba, miközben mi pontosan tudtuk, hogy milyen nagyon veszélyesek ezek az emberek, akik itt voltak.
Esett az eső, és az étkezőbe a többi letartóztatotthoz helyeztek bennünket, és meghagyták, hogy úgy üljünk, hogy a mexikói letartóztatottakkal ne tudjunk érintkezésbe lépni. Ha a fürdőt használni akartuk, engedélyt kellett kérnünk. Emberi jogi hivatalnokok jelentek meg, és vallomásokat vettek fel, és fotókat készítettek a sebesüléseinkről; a vallomások érdeklődés nélkül készültek, mechanikusan.

Ujjlenyomatot vettek tőlünk, és lefotóztak minket szemből, valamint mindkét profilból. Elmondták, hogy ezt nem azért csinálják, hogy aktát nyissanak rólunk, ahol ez elengedhetetlen a regisztrációs folyamathoz, hanem ez egy szükséges vizsgálat, mert minden valószínűség szerint holnap reggel szabadon bocsátanának minket, ezért kell felvenniük az adatokat. Egy fazék hideg kávé, és egy láda kalács volt a vacsora. Éjfél volt, egy kemény padra feküdtem, hogy megpróbáljak egy kicsit aludni. Lehetetlen volt. Hideg volt és nem volt takaróm. Egy férfi rasztás hajjal a másik oldalon, észrevette nyugtalanságomat, hogy nem tudok aludni, így kézjelekkel beszélgetni kezdtünk a termen át. Már egészen benne voltunk, amikor jött egy őr, és az öt külföldi nevét szólította. Felkeltünk, a többi letartóztatottnak egy halk adiós-t mondtunk, majd elhagytuk a helyet.


5.
Egy regisztrációs irodába vittek minket, adtak pár dolgot, majd egy teherautóhoz vezettek, és azt mondták Toluca-ba visznek egy bevándorlási hivatalba. A fegyintézet kapuin kívül ismerős hangokat hallottam, akik a nevemet szólították. A rácsokhoz léptem és sok barátomat láttam, akik azt kérdezték, hogy hogy vagyok. Mondtam, hogy többé kevésbbé jól, és hogy a tolucai bevándorlási hivatalba visznek. Azt mondták, hogy követnek, és nem hagynak egyedül. Mónica néném átadott egy egy borítékot, amelyek a bevándorlási papírjaimat tartalmazták. És María Novaro, tanárnőm és mexikói "anyukám", egy köpenyt adott a hideg ellen. Így szálltam be a buszba, ami becsukta ajtaját, és mi ültünk a sötétben. Toluca-ban egy irodánál álltunk meg, hogy felvegyünk egy jogásznőt, és onnan vittek minket a különleges esetek bevándorlási hivatalába Mexikóvárosba. Hajnali három óra volt, amikor megérkeztünk. Egy rosszkedvű orvos mégegyszer felvette a sérüléseinket. Ezután aludtunk egy keveset, mivel az iroda nyitása előtt érkeztünk, ami miatt nem sok alkalmazott volt jelen. Hét órakor egy segéd hozott nekünk zabpelyhet tejjel.

Ezután vallomást vettek tőlem; egy vallomást, amiben a személyes adataimon kívül sok mindenre kiváncsiak voltak, mint például: "Ismered az EZLN-t? Voltál az Egyetemvárosban(National University (UNAM) campus)? Részt vettél a World Water Forum-on? Találkoztál más külföldiekkel is? stb.

Aláírtam a vallomást, amelyet hozzácsatoltak a bevándorlási papírjaimhoz, az oktatási intézményem leveléhez, María Novaro tanárnőm leveléhez, az útlevelemhez, a chilei személyigazolványomhoz és az arról szóló tanúsítványhoz, hogy külföldi diák vagyok.

Eközben kaptam egy hívást a Mexikói Chilei Konzulátusról, a nevemet kérdezte, az igazolványszámomat, és hogy van-e rokonom Mexikóban. Azt mondta, hogy amit tenni tud, hogy őrködik afelett, hogy a szóban forgó ügy legális keretek között történjen.

Ezután folytattam a vallomásomat: az EZLN-ről, subcommandante Marcos-ról, és Atencoról szóló kérdések ismétlődtek. Közben a bevándorlási hivatal előtt barátok és hozzátartozók gyülekeztek, akikkel nem beszélhettem. Megpróbáltam jelekkel leírni és elmutogatni, de ezt is megtiltották. Egy terembe vittek, ahol három férfi volt, akik azt mondták, hogy azért vannak itt, hogy segítsenek nekem. Lefényképeztek megint előlről és mindkét profilból, és a beszélgetésünk minden pillanatát szalagra vették. Megkérdezték a nevemet; hogy van-e fedőnevem; összeköttetésben álltam-e az EZLN-nel; ott voltam-e a Lacandone Őserdőben; milyen filmeket szerettem volna csinálni, és neveket kértek, akiken keresztül leinformálhatják az előéletemet. Azt mondták, hogy a barátnőm, América del Valle aggódott értem, mert a beavatkozás alatt Atencoban, nyomomat vesztette, amikor elfutottunk. América del Valle Chilében elárulta nekem, hogy ő egyike Atenco vezetőinek, akit a rendőrség követ.
A kihallgatás végén egy rafinált szerkezettel ujjlenyomatot vettek tőlem, ami rögtön számítógépre vitte át az adatot.

Átvittek egy másik terembe, ahol az Emberi Jogi Bizottságból vártak minket hárman, és miután a két spanyol és én beszámoltunk nekik arról, amit megéltünk, azt tanácsolták, hogy haladéktalanul kérjünk egy ügyvédet a lehetséges kiutasítás esetére. A légkör nyomására kértem az egyik jogyásznőtől egy filcet és egy papírt, hogy egy üzenetet írjak rá, "egy ügyvédet" felirattal, és az ablakon át mutattam a barátaim felé. Ebben a pillanatban bejött egy bevándorlásügyekre szakosodott ügyvéd, amint látta hogy írni kezdtem, és megkérdezte: "ügyvédre van szükséged? Én ügyvéd vagyok, mi a problémád?" Mondtam neki, hogy egy "védelmi igazolást"(order of protection) szeretnék kérvényezni, és ő azt mondta, hogy ez meggondolatlan volna, mert ez azt jelentené, hogy a bevándorlási hivatalban kellene maradnom egy hónapig és egyébként is, valószínűleg hamarosan kiengednek minket.

Az Emberi Jogi Bizottság megfigyelői szakították félbe és kérték, hogy hagyjanak engem a kinti emberekkel beszélni. Egy látogatás járt nekem, és 5 percig beszélhettem Berenice-vel, akinek mondtam, hogy "védelmi igazolásra" volna szükségem, ő azt válaszolta, hogy már van. Hirtelen elbúcsúztam tőle és másodszorra is orvosi vizsgálatra vittek a bevándorlási állomáson belül. Ezt egy hírtelen feltűnő ügyvéd szakította félbe, a fuggonyt elhúzva és mondta, hogy áthelyeznének máshova. A kérdésemre, hogy hova, nem adott választ. Amikor elhagytam az orvosi rendelőt, találkoztam az emberi jogi megfigyelők közül eggyel, akit arra kértem, hogy adja át a barátaimnak kint, hogy áthelyeznek engem. Kérdeztem az ügyvédet, hogy hová visznek, azt mondta, hogy a Központi Bevándorlási Hivatalba. Nem hagyták, hogy tovább beszéljek vele, és egy különleges autóba tettek, ahol Mario, a honfitársam is ott volt.

Velem együtt három rendőr is beszállt, lezárták az ajtókat, és egy rendőr megparancsolta, hogy az ablakokat is zárják be. A bevándorlási állomás rácsos vaskapuja kinyílt, és a kocsi nekilendült, mintha valami elől menekülne. Átlagban 100 kilóméter per órával hajtottunk, jelentős forgalomban. Kérdeztem, hogy hová visznek, ám semmi választ nem kaptam. A táv felénél vettem észre, hogy a repülőtér felé vezető úton vagyunk, és hogy előttünk még két kocsi megy, az egyik Samanthával, a német lánnyal, a másik pedig Maríával, és Cristinával, a két spanyollal.


6.
Az országból való kiutasítás elkerülhetetlenségét látva nem maradt semmi számomra, csak lecsuktam szemeimet, összezártam fogaimat és gondolkodtam: Még egyszer megerőszakolnak. 18 órakor érkeztünk meg a repülőtérre. Kiszálltunk az autókból, és beléptünk, őrizet mellet, egy teljesen fehér terembe, ahol több mint egy óráig tartottak minket fogva. Utána vittek minket a repülőtér várótermeibe, ahol tovább őriztek. Először Samantha gépe érkezett. Tovább vártunk, és nem tudtam mást tenni, csak sírni; rosszul voltam; erőt vettem magamon és megpróbáltam a folyosón föl-alá járkálni; de egy őr mondta, hogy üljek vissza. "Rosszul vagyok", válaszoltam neki, "nem fogok megpróbálni megszökni, hagyjál." Tovább sírtam, és egy rendőr odajött hozzám, és mondta: "Ne sírjál, nem segít ez a magatartás. Ha ez megnyugtat, engedd, hogy elmondjam, hogy nem kitoloncolnak téged, csak az országon kívülre helyeznek, azonban minden pillanatban újra be tudsz lépni."
Naívacska módon megnyugtattak a szavai. Egy étterembe vittek minket, ahol elszívtunk egy pár cigarettát, mivel mindannyian nagyon idegesek voltunk.

A Lan Chile repülőgépe 23 órára volt kiírva, és engem és Mariot szólítottak. Egy szoros öleléssel köszöntünk el Maríatól és Crstinatól. Utána felsorakoztunk és beléptünk a gépre. Bent egy utas lépett hozzám és egy pár levelet nyújtott át, amiket a barátaim küldtek nekem, akik minden lehetségeset megpróbáltak, hogy a kiutasításomat megakadályozzák. Könnyezni kezdtem, mert tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Az őr mellettem megkérdezte, hogy mi történt velem, és elmeséltem neki az esetemet. Mondtam neki, hogy már 11 éve Mexikóban élek, hogy az életem ez az ország, megvertek és három rendőr megkínzott. Ő mondta nekem, hogy éppen harminc perccel azelőtt, hogy beszállt a gépbe, értesült arról, hogy Chilébe fog utazni; nem mondták neki, hogy miről szól a dolog; de biztos volt benne, hogy egy különleges eseményről van szó, mert általában mielőtt egy embert kiutasítanak, legalább egy hónapig a bevándorlási központban kell maradnia, és hogy itt egy felsőbb utasítás volt. Amikor elfogadtam kiűzetésem tényét, beszélgetni kezdtem vele, és elmondtam neki, hogy rövid santiagoi tartózkodása alatt mely helyeket érdemes felkeresnie.
Az álmosság és a tehetetlenség túl sok volt számomra, elaludtam.

Az Andok Kordilleráival a repülőgép ablakában ébredtem. Kiszálltunk a gépből. A nemzetközi rendőrség vett át minket, valamint felvett egy vallomást a kiutasításunkkal és/vagy kitoloncolásunkkal kapcsolatban.
Kint vár a családom; sírás, csókok, ölelések. Egy kórházba utazunk, hogy kezeltessük a sebesüléseimet, és hogy minél előbb sajtótájékoztatót tarthassunk a rádió és a televízió jelenlétében, hogy elpanaszolhassuk illegális kiutasításunkat és mindazt a rendőri brutalitást, amelynek tárgyai voltunk.


II.
Miután minderről beszámoltam, szeretném világossá tenni mérhetetlen felháborodásomat, dühömet, és teljes ellenállásomat a következőkkel szemben:

a. Fizikai, pszichológiai és szexuális erőszak alkalmazása, mint a kínzás és a kényszerítés eszköze a nőkkel szemben.

b. A rendőri erőszak, melynek nemzeti hovatartozástól függetlenül minden letartóztatott áldozatává vált.

c. Kiutasításom törvénytelensége, két okból is: minden bevándorlási papírom szabályszerű és érvényes volt, és mert megtagadták a védelmi igazolást (order of protection), amit kértem, az országból való távollétemre hivatkozva, miközben még Mexikóban voltam.


III.
A korábban lefektetett prioritások miatt kidolgozzuk az ügyvédemmel, hogy akcióinkkal a következő miként válhat elérhetővé:

a. Mexikói tanulmányainkra való jogunk helyreállítása, a chilei és mexikói kormány részéről tett minden elképzelhető lépéssel.

b. Diplomáciai lépések a chilei Mexikói Nagykövetség ellen.

c. Vádemelés rendőrség ellen a testi sértés bűne miatt

d. Kereset előkészítése a mexikói állam ellen, illegális kitoloncolás miatt

Nemet a megerőszakolásra, nőket és férfiakat nem lehet tárgyként kezelni, nemet a brutalitásra és a kínzásra, nemet az erőszak igazolására!


Valentina Palma Novoa


Eredeti levél


VIDEÓK

A demokrácia foglyai (spanyolul)

A demokrácia foglyai (angolul)

Subcommandante Marcos elmegy a börtönbe (spanyolul)

Subcommandante Marcos elmegy a börtönbe (angolul)

A Másik Kampány New Yorkban (angolul)