20 perc, amíg a következő autó megáll

Előreláthatólag holnapután újra Párizsba utazom. Most valószínűleg nem kell stoppolnom, mert olyan szerencsésen fog alakulni, hogy úgy néz ki, KG fel tud venni kocsival útközben Párizsba menet.
Már egészen megszoktam a stoppolást. Ismeritek a stoppos karaktereket? Van egy, aki már-már az autó elé állva stoppol, aztán, ha nem veszik fel, kinyújtott középső újjal kontra-stoppol. Mindenkinek saját stoppolási stílusa van.

Biztos én is valamilyen stoppos karakter lehetnék, ha nagyon valamilyen akarnék lenni. De ha mégsem, akkor is van néhány karaktervonás: egyáltalán nem foglalkoztatnak azok, akik nem vesznek föl. Nem követelem erőszakkal, hogy megálljon egy autó.
"Lesz, ahogy lesz", de abban is biztos vagyok, hogy valaki majd felvesz. Talán más lenne a helyzet, ha várakozás közben halálra unnám magamat, de van ezekben a 20 percekben - amíg a következő autó megáll - elég dolog, amiken az ember gondolkozhat.

Egy rossz dolog azért mégiscsak van.
Amikor megáll az autó, és ki kell szállnod. Mintha az idő is megállna picit. Először csak lassul. Aztán ki kell lépned belőle. És rádöbbensz arra, amiről mindig megfeledkezel. Bárhol is vagy, amikor kiszállsz a kocsiból, az autó elhajt, újra csendesebb lesz minden, leülsz a szalagkorlátra, már talán sötét is van, és újra rádöbbensz, rádöbbensz arra hogy ezen az úton most egyedül jársz. Ezen az egész rohadt úton csak egy illúzió volt, hogy mások is veled vannak! Nem volt veled senki. Soha senki sem volt igazán veled, mert most újra csak egyedül vagy, Te és a világ, valahol egészen másutt. Hiába, hogy felvesznek néha, segítenek, visznek egy darabon. Végül mindig újra egyedül maradsz. Végül mindig csak magadra maradsz.
De legalább megtudod ki vagy, és amikor így végre veled maradtál, megkérdezheted téged, hogy most merre tovább...