Erősen gondolkodom rajta, hogy abbahagyom ezt a blogot. Nem csak most jutott eszembe, hanem már több hónapja gondolkodom ezen. Persze megtehetném, hogy csak egyszerűen nem írok, de kb már több hónapja ezt teszem, ha nem is szó szerint, de azért mégis. Szóval én magam nem írok, mert az általam kitalált karakternek kellene írnia, ő viszont szintén nem ír, mert a polgári névvel rendelkező énem már a kezdetek óta elárulta mindenkinek, hogy ő írja ezt a blogot. Írás helyett minden szart felpakolok a blogomra, amiket kicsit is érdekesnek találok, és ezzel próbálom késleltetni azt, hogy rokamoka és a polgári énem végképp összerúgják a port.

Rokamoka folyton csak harcolna, én meg most valahogy úgy vagyok vele, hogy "most úgy szeretnék egy párnát keresni".
Amitől igazán félek, az a közömbösség, hogy a világról rám is átragad. A küzdelem vége Rokamokának maga volna a meghasonulás, mivel a győzelem nem létezik.
Viszont változtam is, mármint ha énnek nevezhetünk. Asszem csak mikroközösségben szimpatikusak számomra az emberek annyira, hogy szeretni tudjam őket, és amúgy meg a mikroközösségükön kívüli egymás közti viszonyaikat tekintve kifejezetten ellenszenvesek. És néha komolyan úgy érzem, hogy csak az eksztázis állapota, vagyis amikor önmagunkon kívül helyezzük magunkat, ez képes megnyugvást adni. Van az én, ami kezdetben a tökéletes formátlanság, és ennek szennyeződése vagyunk mi.
Ha kívülről szemléljük magunkat, akkor csak egy időközben formába rendeződött lélek vagyunk, ami itt is, ott is szenyneződések tesznek láthatóvá. Ez a forma beszél helyettünk, pedig ha visszarendeződnénk eredeti formátlanságunkba akkor mi is mondhatnánk végre valamit.

Meglehetősen undorító állatoknak tartom az embereket, és ez néhány évvel ezelőtti önmagamhoz képest jelentős változást jelent, amikor is csodálatos lényeknek tekintettem őket. Bár most sem zárkózom el attól, hogy a kettő állítást együtt tekintsük igaznak. Az ember képmutató, önhitt és hatalmaskodó. Olyanok vagyunk itt a Földön, mint egy vírus (elnézést kérek a vírusoktól), ami ellen szegény bolygónk most éppen ugyanúgy szeretne védekezni, mint ahogyan mi is szoktunk a vírusok ellen, vagyis megemeli a saját hőmérsékletét. Az elmúlt 500 évben az ember térhódítása nyomán közel 300 fajta gerinces élőlény halt ki, és egyáltalán nem bírt egyikőjük sem csekélyebb jelentőséggel számomra, mint az emberi faj. Rossz érzés egy olyan állatfajhoz tartozni, amelyik csak úgy tudja, vagy inkább csak úgy hajlandó túlélését biztosítani, hogy közben más élőlények kipusztulását okozza, és a bolygó teljes élővilágát veszélyezteti. Ha jobban belegondolok szégyen embernek lenni, és csak azt sajnálom, hogy nincs ezzel ki előtt szégyenkezni, mert a többi élőlény a Földön nem nagyon pletykálkodik. Így hát szégyenkezem az előtt a csodálatos formátlanság előtt, ami valamikor én is voltam, és ami mindannyian voltunk, és semelyikőnk sem gondolta, hogy egyszer ez lesz belőlünk.