Police partout, justice null part!

Néhány órája értünk vissza Lyonba stoppal Párizsból. A szombati nap nem fog kitörlődni az emlékezetünkből, ez már bizonyos. Már tegnap próbáltam írni, de letelt az időm a netkávézóban, és a gép az egész addigi írásomat törölte. Szomorú.
Részt vettünk a felvonuláson, és a demonstráción a Place de la Nation-on, és az utána következőkben. Ott voltunk a Sorbonne előtt is.

A tegnapelőtti könnygázt még érzem az arcomon, és az égő benzin szaga is mintha mélyen beleitta volna magát az emlékezetembe. A Sorbonne előtt más fajta gázt kaptunk, mint előtte a Place de la Nation-on (PN). Ennek nem volt szaga, ezt nem lehetett visszadobni, vagy visszarúgni a feladónak, mint ahogyan azt a másik kis füstbombát. Ez egyszer csak csípni kezdi az ember torkát, és nem tudja, hirtelen honnan is jön, csak azt látja, hogy mindenki leborulva az arca köré csavarja a sálját. Aztán két percig tart az egész, és újra folytathatod, amit csináltál, mert eloszlik a levegőben. Igazából akkor kellemetlen a dolog, amikor vízzel keveredik, mert olyankor jobban csíp. Tudták ezt azok is, akik felénk irányították a vízágyút és végigjáratták a tömegen.

A PN-on nem volt vízágyú. A Sorbonne hallgatói egy tömbben érkeztek a térre, énekeltek, és jelmondatokat skandáltak. "Abba ma már nem hagyjuk, kint az utcán folytatjuk!!" (szabad ford.) és így is lett. A városban este a tömegoszlatás után polgárháborús hangulat uralkodott. De ne rohanjunk ennyire előre.
A PN egyik mellékutcájában leginkább külvárosi fiatalokból álló ~100 fős tömeg dobált üvegekkel egy teknősökből álló sorfalat. A teknősök nem mozdultak, türelmesen vártak. Én jó helyet kerestem a felvételeknek. Felmásztam egy telefonfülke tetejére, és onnan vettem filmre, ahogy rugdosnak, felborítanak, és felgyújtanak egy autót tőlem néhány méterre. Ahogyan a talaj - szó szerint - egyre forróbbá vált alattam, azon gondolkodtam, ha megindul a rendőrségi akció, miként fogok elmenekülni. Közben körben törtek a kirakatok, és repültek az üvegek. Egy fiú monitorral a kezében szaladt kifelé. A kocsi egyre jobban lángolt, gyorsan lemásztam a fülkéről, távoztam, és közben vissza-vissza néztem a kabinra amin előtte ültem, és amit éppen akkor vertek szét néhányan.
Utána egyre több füstbombát dobtak be a tömegbe, mi pedig mindig siettünk hatástalanítani azokat, vagy visszadobni. A tér minden oldalát lezárták 20 óra előtt nem sokkal a rendőrök, távozni sok helyen lehetett, de be már senkit nem engedtek. A tér közepére füstbombákat dobtak, a kifelé áramló tömeget pedig először hagyták távozni, majd minden irányból megnyomták a Cours de Vincennes felé, ahol aztán a kifelé áramlók felborogatták a kukákat, szétverték a telefonfülkéket, és alaposan megdolgoztak kívül-belül egy tudjuk melyik gyorséttermet, ami volt olyan merész és nyitvatartott.
Miután kívülre kerültünk, körbejártuk a környéket, hátha valahol vissza tudunk menni a térre, de a teknőcők mindenhonnan körbezárták. A tömeg azt ordította: "Police partout, justice null part!", azt jelenti Rendőrök mindenütt, az igazság sehol sem!
Még kicsit részt vettünk egy másik mellékutcában egy spontán aktív erőszakmentességi akcióban, aztán elindultunk a Sorbonne felé.

Út közben mindenhol ellenállók voltak. Már senkinek nem kellett mondani, hogy mit tegyen. Nem kellett hangosbeszélőben irányítani az embereket. Én is egyszerűen csak kiálltam az útra egy autó elé, szendvicset ettem, és egyszerűen nem foglalkoztam vele, ha dudálnak. Tőlem húsz-harminc méterre szintén állt valaki. Nem kellett tömbökben állnunk, és sokan lennünk ahhoz, hogy elhigyjük, lehetséges ellenállni, már egyedül is ment. Így blokkoltuk a belvárost egyenként és csoportokban. Közben az autósok soha nem tapasztalt szolidaritást mutattak, persze voltak, akik nyomták a dudát, de többen is integettek, és mosolyogtak. Közben egy rendőr unottan cammogott utánunk. Ha feloszlattak egy ilyen blokkoló csoportot, akkor a tegjai egyszerűen átmentek egy másik helyre, és ott folytatták.

Eszünkbe jutott, hogy a Sorbonne-ra kell mennünk.

A Sorbonne-t körülvevő rendőrségi kerítés előtt álltunk, és vártunk. Itt csak egyetemi hallgatók voltak. Aztán néhányan elkezdték rugdosni a kerítést. Mind többen csatlakoztak hozzájuk. Ekkor már többszázan lehettünk, amikor az első adag könnygáz jött. Mindenki kicsit hátrébb húzódott. Amint elmúlt a hatás, a tömeg újra zengte: Ré-sis-tance! Ré-sis-tance! Egy fiú lánccal kezdte ütni a Sorbonne bejáratát eltorlaszoló, a kerítést erősítő rendőrségi kisbuszt. Mások a közvetlenül mellette lévő ház árkádja alá bújtak, benzint locsoltak a kisbusz alá, és felgyújtották. Ekkor kezdett el működni a vízágyú. Közben egy vastag huszonöt méteres kötelet hozott valaki, a kerítéshez kötötte, a diákok pedig egy emberként feszültek neki. A kerítés pedig húzódott és húzódott egyre csak kifelé, míg valaki bentről el nem vágta a kötelet. Már minden oldalon rendőrök zárták le az utcát. Több vonalban álltak fel. Valaki felfújta a kerítésre húsz méter hosszan: "Rendőrök mindenhol, igazság sehol sem!" Sokan távoztak közűlünk akkor, amikor végigjárt a tömegen a vízágyú. Mi úgy döntöttünk maradunk. Vizes hajam leráztam, arcomat pedig letöröltem, mert a könnygázzal keveredő viz elég csípős tud lenni. Kétszázan lehettünk, akik így a rendőrség által elzárva bent maradtunk. Azt éreztem, hogy most a szabadság lehetősége itt van közöttünk, hogy valójában most először vagyunk igazán szabadok, hogy minden autoritás rajtunk kívül áll, és minden ami számunkra az igazságot jelenti, az az elzárt területen belül van. A Sorbonne volt az álom, a szabadság álma. A minket körülvevő falak és kordonok a bilincseink. Egy olyan rendszer bilincsei, ami ebben a pillanatban kiszorult arról a ~100x35 méteres területről ahol mi voltunk, már csak rajta kívül létezett. A rendőrség ekkor már nem engedett senkit elmenni. Be lettünk zárva.

Most mindenki azt ordította: "Nyissátok ki az épületeket!!" És nyíltak a kapuk, és tépődtek a zárak, a diákok pedig betódultak rajta. Egy százfős csoport az aszfaltra ült és nem mozdult. Ez volt a pillanat, amikor a teknősök közeledni kezdtek, néhányan berohantak közénk, és kivittek egy-egy diákot találomra, csak hogy valakit vigyenek. Aztán tíz rendőr berohant egy elfoglalt épületbe, de már nem figyeltem mi történt ott utána. Egyre kisebb helyre szorultunk, alig fértünk már, valahogy kimásztunk a tömegből L-lel és H-val a riporterek irányában. Kétoldalról rendőrök nyomták a csoportot, aztán még néhányszor elhangzott kórusban "Hagyjatok elmenni!" majd, azt láttuk, hogy felemelt kézzel távozik mindenki a rendőrök között. Aztán szép lassan kezdték kiengedni az embereket az egyik oldalon. Még mindig sokan maradtunk, de az ellenállás már értelmetlen volt, taktikusan helyet akartunk változtatni, de 5 fős csoportokban engedtek csak ki bennünket a térről.

Amikor kijutottunk, ellenállás ide, vagy oda, azért nagyon hálásak voltunk a sorsnak, hogy nem kellett befejeznünk tanulmányainkat Lyonban, és hazautaznunk. Persze vállaltuk korábban annak a lehetőségét, hogy esetleg mindenkit letartóztatnak, aki ott marad, de végül is nem így történt. Összességében szombaton meglepően humánusak voltak a rendőrök, ez persze a minimum volna. Úgy láttam, hogy egyetlen túlkapás sem volt. Az viszont furcsa, hogy a külvárosi fiatalokat milyen sokáig hagyták "érvényesülni".


Amikor megléptünk a Sorbonne elől, néhány perc múlva "véletlenül" egy spontán demonstrációba és közlekedés-blokkolásba botlottunk, egy kicsit folytattuk, amit nemsokkal előtte abbahagytunk, azután visszamentünk a szállásra.

Az elenállás ezen a héten is folytatódik. Forradalmat emlegetni (hagyományos értelemben) még nagyon korai volna, az viszont igaz, hogy a külvárosok lázadása itt is visszaköszönt, folytatódott.

~70 perc videót készítettem. A Sorbonne-nál már majdnem teljesen üres volt az akku, ezért erről a csatáról keveseb anyag készült.