A jel

Elmondom hogyan volt.
18 évvel ezelőtt történt. Édesanyám a megszokottnál is korábban kelt, nyugtalan álom verte fel még az óracsörgés előtt. Sietve megfésülte derékig érő szőkésbarna haját, röviden elidőzött a fürdőszobában, felvett valamit, és pillanatokon belül már az utcán is volt. Aki látta aznap, úgy sejthette hogy nagyon fontos feladat űzi. És talán így is volt.
Akkor reggel elsőként ért az óvodába, hogy megfelelő jelet választhasson nekem. A sietve megtett út még érződött szapora lélegzetén, amikor az óvónőtől izgatottan érdeklődött, hogy megvan-e még? nem vitték-e el? És megvolt természetesen, senki nem vitte el, és talán délutánig is megmaradt volna. Sőt, talán el sem kelt volna.

Az ember azt gondolja, hogy a kiszemelt jel egy fiú számára, aki focizik, legózik, széthagyja a holmiját, hogy utána sírjon, és a nővére rakjon rendet helyette; aki krumplibogarat gyűjt dunsztos üvegbe, hogy azután megint sírjon az okozott szenvedés láttán; aki olyan messzire akarja köpni a cseresznyemagot, mint a bátyja, és olyan erős és okos szeretne lenni, mint az apukája; szóval egy ilyen kisfiúnak a kiszemelt jel talán egy labda, vagy egy dob, esetleg zászló lehetett.
De nem az volt.
Hogy miért tűnt akkor mégis a leginkább hozzám illő jelnek egy pillangó, azt nem tudom, de ezt kaptam.
Utána sokat gondoltam a pillangókra. Szerettem a pillangót, és szomorkodtam, hogy a pillangót csak távolról szabad szeretni. Meg akartam ölelni, magamhoz szorítani, de a pillangó meghal, ha nem úgy szeretik, ahogyan neki jó.
Sok örömet okozhat, de mindig ott lesz a szomorúság, mert nem szeretheted őt úgy, ahogyan szeretnéd.

A gyomrom felett hordtam, a piros kis ruhámra varrva. Mintha a lélek meghosszabbítása lett volna a külvilág felé. Egy kisfiú lelke, amit kitárt a világnak. Boldogok voltunk.
De ahogyan teltek-múltak a hónapok a pillangó egyre inkább veszélyben érezte magát, és én is féltettem őt. Hiába voltunk kedvesek és őszinték mindenkihez, egy idő után ez már nem számított. Képtelen voltam megvédeni őt azoktól, akik gonosz szándékkal közeledtek felé. Zavarta őket zabolátlan repkedése, rend nélküli mozgása. Mindenképpen szabályozni akarták azt, kitépni szárnyait, vagy elgyengíteni annyira, hogy messzire ne kalandozhasson. Kényszeríteni, hogy viselkedése beleférjen az ő egyszerű számításukba és rendezett képleteikbe, és irányíthassák őt.
Azt akarták, viselkedjen "felnőttként", álljon be a sorba.
De a pillangó képtelen erre. A pillangó szenved, ha szabadság nélkül, kényszerek között, szeretet nélkül kell élnie. És ha ezt jelenti a felnőttek világa, akkor ő sosem fog azzá válni.

Éppen kinőttem kis piros ruhámat, de még egyszer utoljára felvettem, és búcsút mondtunk egymásnak. Szerettem volna, ha velem marad, de tudtam azt is hogy mellettem megsérülhet, vagy elpusztulhat, mert nem vagyok elég erős, hogy megóvjam.
Elrepült, és én hosszan néztem utána, majd lehajtottam a fejem, és kitudja meddig álltam még így mozdulatlanul.
Amikor elment, megígérte hogy mindig velem lesz, amikor igazán akarni fogom.

Azt hiszem sokszor akarom ezt.
Ha a világ is más lesz, ő is visszatér végleg.